„Miskolcon születtem, vegyes családban, egykeként. Anyukám német felmenőkkel rendelkező magyar, apukám viszont egyiptomi volt. Két évesen költöztünk fel Budafokra, s tíz voltam, amikor édesanyám öngyilkos lett. Nem sokkal később apukám is meghalt, őt egy autó ütötte el. Nagymamám nem tudott egyedül gondoskodni rólam, jóllehet a papa ipari alpinistaként dolgozott Németországban, s igyekezett nekünk pénzt küldeni haza. Mégis nagyon szegények voltunk.
Visszakerültem Borsodba, ahol születtem, s két hónap intézet után nevelőszülőkhöz adtak. Minden jónak tűnt, nem voltak anyagi gondjaink, nem szenvedtem semmiben hiányt. Csak szeretetet nem kaptam. Igazából nem érdekeltem az új családomat. Gimibe mentem, vágott az eszem. Poénból kezdtem csak el füvezni, azután egyre keményebb cuccokhoz nyúltam. Stílust váltottam és pörögni kezdtem tőlük. A metamfetamin mellett ráadásul a tanulás is jól ment. Az érettségi napján azonban kicsit túltoltam. Ekkor kezdődtek a problémák.
Igazából nem tudtam mi történik velem, de azt éreztem, hogy ez így nem lesz jó. A Bosh egyik gyártósorán találtam munkát. De létszámleépítés miatt elküldtek. Én is kimentem Németországba, pultoztam, mosogattam. Pénzem volt elég, mert tettem félre. A Covid miatt azonban haza kellett jönnöm és a Király utcában béreltem egy lakást. Ott laktam egy évig. Az építőiparban helyezkedtem el. Nagyon keveset kerestem. Átmentem hát egy kisebb albérletbe. Az építkezés azonban befejeződött, s a Bosh-hoz sem tudtam visszamenni a járvány miatt. Nem találtam munkát, a megtakarításaimat pedig szépen lassan feléltem. Egy idő után már a lakást sem tudtam fizetni.
Volt egyébként egy kis vidéki házam Borsodban, de sajnos még korábban leégett. A kályhából kipattanó tűz mindent felemésztett.
Utcára kerültem. Először Kőbányán, azután Óbudán húztam meg magam. Utóbbin egy nagyon jó helyet találtam. Az idei lesz az első telem fedél nélkül. Majd szerzek egy sátrat és abban próbálom átvészelni. De nem szabad úgy felfogni, hogy minden elveszett. Most ilyen helyzetben vagyok, ezt kell megoldani. Az élet minden egyes történése tanít bennünket. Akkor is, ha éppen hibázunk. Csak a céljaidat ne téveszd soha szem elől, s ne szégyellj minden lehetőséget kihasználni azok megvalósításáért.
Természetesen Egyiptom is nagyon érdekel, ahonnan édesapám származik. A kultúrája kifejezetten vonz. Még nem jártam arra, de szívesen mennék.
Szeretnék nyitni egy kávézót. De nem akármilyet ám! Egy olyan helyet, ahol az embereket nemcsak kiszolgálják, de megölelik, megsimogatják, egy szóval egy kicsit kényeztetik. Mindenki szeretetre és nyugalomra vágyik, a városban azonban túl nagy a nyüzsgés, a zaj. Pedig ott van bennünk minden jó. Ha adsz, akkor egy napon biztosan kapni is fogsz.”
Kiemelt kép: © Porkoláb Edit / Empátia Sztori
