„A szüleim halálát követően kerültem az utcára. Sokáig velük laktam, s egy korábbi hitel miatt veszítettük el a családi otthont. Pedig annyi mindent csináltam életem során. Nyomdász voltam a Zrínyi, majd a Szikra Nyomdában, majd a technika fejlődésével tördelő lettem. A nyomtatott papír illatához sokáig ragaszkodtam, újságárusként és rikkancsként is árultam a lapokat. De dolgoztam a lábatlani papírgyárban is, Nyergesújfalun pedig a zoknikészítést tanultam ki ipari körülmények között.
Édesapám vasutas volt, édesanyám pedig rokkantnyugdíjas. Igyekeztek a jóra nevelni, kórusban is énekeltem, s fiatalként biciklibajnok voltam. Az igazán rossz dolgok az ő halálukat követően kezdődtek. Anyukám egy tizenkét órás szívbillentyű-cserét élt túl, az otthoni lábadozás alatt azonban kapott egy tüdőembóliát, amely végzetesnek bizonyult. Tíz évvel később, aput ütötte el éjszaka egy részeg és nem hívtak hozzá mentőt.
Nem voltam se rossz, se jó tanuló. Inkább olyan jó közepes. A tudás azonban mindig is érdekelt. Talán ezért is vonzott annyira az újságkészítés is. Volt idő, amikor egyetemi órákra is bejártam és belehallgattam az érdekesebb előadásokba.
Nem iszom, nem dohányzom. Minden adandó munkalehetőséget elvállalok, van, hogy több helyen is takarítok, segítek, amiben lehet. Az volt az álmom, hogy egy másfél szobás panelbe beszállhassak valahol és saját fedél legyen a fejem felett. Volt, hogy másfél milliót össze is spóroltam, de nem volt elég, dupla ennyit kértek. Egyszerűbb lett volna feleséggel, gyerekkel, de nekem egyik sem volt. De már évtizedek óta nincs hasonló lehetőségem, a rendszerváltást követően a lakásmaffia mindenre rátette a kezét.
Voltak kifejezetten jó periódusok is az életemben. Például amikor bejártam az Üdvhadsereghez segíteni. Ott munka is volt, lakhatás is. Később a Máltai Szeretetszolgálatnál találtam menedéket, majd úgy tűnt, rám mosolygott a szerencse, s végre tényleg a saját lábamra állhatok. Megismerkedtem egy idősebb hölggyel, tizenegy évig együtt laktunk Vecsésen egy házrészben. Elláttam, segítettem, s közben dolgoztam. 2016-ban azonban az önkormányzat felszámolta a területet és parkolót épített a helyén. Egyik napról a másikra mennünk kellett. Ő kórházba, majd idősek otthonába, én pedig ismét az utcára. Volt, hogy vonaton aludtam, volt, hogy sátorban egy erdőben.
Öt-hat év telt el így, amikor ismét kedvező fordulatot vett az életem. Kapcsolatba kerültem a katolikus püspöki karral, s megint elindultam felfelé. Bibliaórákra jártam, közösségre leltem és egy kapcsolatom is kialakult egy hölggyel, akivel páros szállásra költözhettünk. De nem volt elég a fizetésem, és másfél év után ismét az utcán találtam magamat.
Fiatal koromban volt egy motoros balesetem, később pedig kiestem egy vonatból. A testi sérüléseim meggyógyultak, a személyiségem azonban megváltozott. Médium lett belőlem. Azóta megérzek fontos eseményeket, vagy belelátok emberek életébe. A budapesti kishajó baleset például egy hónappal korábban bevillant, épp egy fesztiválon dolgoztam a Vigadónál. Vihart láttam, a híd pillérjét és a katasztrófát. A hajót nem lett volna szabad ott és akkor kiengedni a Dunára. Szóltam is az ügyeletes kapitánynak, de nem hitt nekem. Az időpontot sajnos nem tudom megmondani, általában csak a helyszínt és a körülményeket látom.
Aki sohasem élt az utcán, nem tudja milyen nehéz onnan visszakerülni a normális életbe. Amikor a „Vonat” hajléktalanszállón laktam, este tízig mindig be kellett érkezni. Én viszont éppen egy éjszakai parkolóőri állást kaptam. A szabályok miatt kellet visszamondanom. Ráadásul két-három naponta lett volna műszakom, ami újabb gondot jelentett. Úgyhogy próbáltam kapaszkodni, de valahogy nem úgy érkeznek a segítségek, ahogy az jó lenne. Újból és újból visszakerültem az utcára, és az alapokhoz, ahonnan éveken át építkeztem néhány jó évért cserébe.
Most a Golgotára járok be naponta, mert itt nemcsak ételt, italt, tiszta ruhát és mosakodási lehetőséget kapunk, de közösségi programokat is szerveznek nekünk. Én pedig továbbra is optimistán nézek a jövőbe, s remélem, hogy az itteni segítséggel ismét elindulhatok felfelé. Most már véglegesen.”
Kiemelt kép: © Porkoláb Edit / Empátia Sztori
