„Majd’ két évtizeden át dolgoztam a multik világában. Idővel azonban rájöttem, nem oda tartozom. A projektközpontú gondolkodás, amelyben csak egy pótolható darab vagy, egyre idegenebbé vált a számomra. Gyakorlatilag csak a pénzért húztam az igát.
Egy napon rátaláltam egy futócsapat, a Backpack Running bejegyzésére a Facebookon. Gondoltam kipróbálom, milyen lehet vasárnap korán reggel kelni és néhány jó arccal reggelit vinni a belvárosi hajléktalanoknak? Hát mit mondjak? Felemelő érzés volt. Első találkozásom az utcán élőkkel, mély nyomokat hagyott bennem. Azonnal tovább gondoltam, mi lenne, ha másképp is segítenék? Ettől kezdve a hétvégéken a két fiammal, Milussal és Danival, a Golgota Ellátó, Vörösmarty utcai nappali melegedőjében kezdtük a napot, és beálltunk reggelit készíteni.
Az intézményvezetővel szinte azonnal megtaláltuk a közös hangot, nem ért váratlanul amikor munkát ajánlott. A fizetés azonban messze elmaradt attól, amit a multinál kerestem. Nemet mondtam. A hétköznapokban azonban egyre rosszabbul éreztem magam, alig vártam a hétvégi „szolgálatot”. A második megkeresésnél már elgondolkoztam és két kérdést tettem fel magamnak. Boldoggá tesz-e a munkám, s néhány év múlva is boldognak látom magam ebben a helyzetben? Mindkettőre nemmel válaszoltam. A Golgota Ellátóra pedig igennel. Mert bár a pénz fontos, de nem minden! Az, hogy most minden nap értéket teremthetek, és hasznosnak érzem magam, sokkal fontosabb.
Édesapám hívő ember, mindenkin segít, akin csak tud. Azt hiszem, az ő példájából fakad az én indíttatásom is. S hogy ez ne szakadjon meg, most már én hozom magammal a fiaimat, társasoznak, kártyáznak, dobókockáznak a klienseinkkel. És ez mindenkinek jó. A hajléktalanoknak sajnos nincs kapcsolatuk a gyerekekkel, a társadalom óvja őket tőlük. Pedig örömöt és melegséget tudnak hozni az életükbe.
Persze kudarcai is vannak a munkánknak, néha tényleg úgy érezzük, hogy szélmalomharcot vívunk. Van, hogy több hónapot, akár fél évet is támogatsz valakit abban, hogy megszabaduljon a démonjaitól, végre bekíséred a rehabra, hetente bejársz hozzá és tartod benne a lelket, s amint kijön, visszaesik. Sajnos, ez egy ilyen munka. Meg kell tanulnunk helyén kezelni ezeket a helyzeteket.
Keleti Gábor, az intézményvezető elhivatott ember, többet szeretne ebből kihozni, mint egyszerű melegedő. Az én ötletem volt a karácsonyi „Veled Vacsora”, ő pedig azonnal kapott rajta. Egy asztalhoz ültettük a hajléktalant és az őt vacsorára invitáló támogatót. Borzasztóan féltünk, mi lesz ebből. Óriási siker lett. A kellemes félhomályban békésen beszélgettek a különböző világból érkezettek, halk csivitelés, nevetgélés és az étkészletek megnyugtató csengése hallatszott csupán. Mi pedig sírtunk a meghatottságtól.
Hogy változtam-e az elmúlt két év alatt? Azt hiszem, igen. Még elkötelezettebb lettem. Létrehoztam a Mentés Másképp Alapítványt, amely a „Veled Vacsora” mellett biciklitúrákat, közös szüreteket szervez a hozzánk járó hajléktalanoknak. A tiszta ruha, a minőségi élelem mellé ugyanis élményt is szeretnénk adni. Hogy ismét embernek érezhessék magukat.
Minél tovább él valaki az utcán, annál lejjebb adja az igényeit. Mi ezen is szeretnénk változtatni. Amikor felújíttattuk a zuhanyzót, mintha csak magunknak csináltattuk volna, minőségi anyagokat választottunk. Ők pedig egyre inkább értékelik a szép környezetet, és elfogadják, hogy annak megóvását kérjük tőlük. Elborzaszt amikor azt mondják: „hajléktalan vagy, neked ez is jó, ne válogass!” Pedig ez nem így van. Függetlenül attól, miért csúszott ilyen mélyre valaki, igenis maradjon igényes. Fürödjön, mosakodjon, öltözzön tiszta ruhába és köszönje meg, amit kap. Nemcsak a társadalmat, de őket is érzékenyíteni kell.
Most látom csak, hogy milyen kemény munkát választottam. De nem bántam meg a döntésemet, hiszen minden nappal gazdagabbnak érzem magam. Igaz, nem anyagilag, sokkal inkább lelkileg. Ám ez nem lehet kifogás arra, milyen szégyenteljesen kevés fizetést kapnak a szociális szektorban dolgozók. Mert mi lenne a legelesettebbekkel nélkülük? Sokaknak ők az utolsó kapaszkodók a világhoz, az élethez.
A Mentés Másként Alapítvány kuratóriumi elnökeként hiszek a segítség erejében. És abban, hogy sokakat lehet még visszahozni az életbe, a jövőbe.”
Kiemelt kép: © Porkoláb Edit / Empátia Sztori
